Mintha a Jóisten be akarná bizonyítani nekem, hogy bárhogyan is választok az rossz. Vagy nincs rossz döntés hanem minden útnak közös a vége? Egyesek ezt hívják sorsnak, amikor az eredmény ugyanaz csak az odavezető út más. Mi válaszhatjuk meg az útat, ez az élet.

Mit számít az út milyensége, ha időnként ráeszméljük, hogy hát itt pontot raktuk a dolognak, megint egy életszakaszt lezártuk, több bánat ért, mint amenyi öröm...Kell-e ez nekünk?

Persze ez is nézőpont kérdése. Néhai optimista koromban azt mondanám: Ne koncentráljuk a rosszra, inkább a jó emlékeket tartsuk meg. Elvégre ígyis úgyis élnünk kell, miért keserítsük magunkat feleslegesen? Ha tényleg semmi szép nincs, akkor legalább megint tanultuk valamit az élettől, ilyen is kell a jellemfejlődésünkhöz stb. stb. De ez a fajta naiv felfogás egy idő után eltemetődik a sok gondba...

Most képtelen megnyugtatni magamat hiába probálkozom. Mindig ugyanoda jutok vissza. Ugyanazok a gondolatok gyötörnek, ugyanolyan hangulatban találom magam, álörömökkel vegyülve. Ugyanazok a megválaszolatlan kérdések...

Félek, hogy az önkínzásom még sokáig fog tartani és egyedül maradok a boldogtalansággal. Félek, hogy bárhogyan is döntök a továbbiakban, úgy sem lesz benne öröm.

A rossz hangulatom már meghatározza mindennapjaimat, de senki sem tud róla, senki sem veszi észre. Túl jól álcázom magam... Vajon másokat akarom becsapni vagy sajátmagamat?? Félek még egy útelágazáshoz érni...

Ugyanúgy dönteném...ellentmondásokkal teli élet...