How can I forget you when you are always on my mind?

How can I not want you when you are all I want inside?

How can I let you go when I can't see us apart?

How can I not love you when you control my heart?

" A bátorság volt a vezércsillaga és a szeretet az útitársa- dal volt az ajkán és lámpás a kezében."

" Kell is, hogy az ember álmodozzék... Az álom: eszményképeket fest szemünk elé. Előbb a lelki szemeddel látsz valamit, aztán megpróbálod megteremteni s az eszményképhez hasonlóvá tenni."

" Azt hiszem, ingyen semmit sem kapunk az élettől. Mindenért meg kell fizetnünk."

" A szerelem végigkísér minket az egész életen. Olyan, mint egy lámpás, amelyet a kezünkben viszünk. Egy lámpás, amelyet kezünkbe adott az Úr.  Először a gyermekes boldogság gyújtja meg, azután a romantika, azután az anyaság, azután, talán a kötelesség..."

" A vár szépséges asszonya, szőke volt és vidám. S bolondult minden férfi, a szép asszony után..."

" Elolvadt a világ, de a közepén anya ül és ott ülök az ölében én."

" Az élet számos szakasza nagy töréssel ér véget. Ezek a törések az emberi életciklus természetes velejárói. Minden krízis véget vet a réginek, és beindítja az újat. Ilyenkor az emberek elgyengülnek és szétesnek, hogy azután alkalmazkodni tudjanak egy újonnan felépült valósághoz, integrálni tudják azt. Néha az emberek a megerőltetéstől időlegesen összeomlanak, de amibe nem halsz bele, az megerősít.

A változás folyamata fájdalmas, de eddig az összes nagy horderejű eseményt túléltünk, és a fejlődéshez, növekedlshez szükségesek.

Persze csak akkor válik a káresemény hasznunkra, ha képesek vagyunk megérteni és szembesülni a problémával, nem utasítjuk el és megbirkozzunk a feldolgozásával..."

"Nehéz dolog, hogy ne szeress, de nehéz az is, hogyha szeretsz. A legnehezebb, ha hiába szeretsz." /Anakreon/

Hogy felejtselek el?

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szépséges, mosolygós leányka. Olyan szép volt, hogy a falu minden tizedik fiúja titokban érte rajongott. Egy szép napon a lányka szerelmes lett. Beleszeretett egy daliás királyfiba.

A daliás királyfinak nem volt táltos paripája, messze nem volt olyan jóképű, mint a környék többi királyfija, de okos volt, tiszta lelkű, kedves, még sok sok jó tulajdonsága volt, legalábbis a lány szemében. A szerelmes szívnek a királyfi a napnál is ragyogóbb, még annál is melegebb, még annál is nélkülözhetetlenebb. A lány szemében ő a legszebb, legtökéletesebb férfi a világon.

És telt, múlt az idő a lány összebarátkozott a fiúval. Eltelt még egy kis idő, és a lány szívében már semmi nem fért bele, csak a királyfira tudott gondolni. Boldog volt, ha láthatta. Néha titokban megleste, várta. Szenvedett is, mert reménytelennek tűnt az egyoldalú szerelem, mégis egyre mélyebbre süllyedt ... Majd szétszakadt a szíve mikor kiderült, hogy a királyfi királynőt keres maga mellé, de a gőgös hercegnők sorban visszautasította a királyfi ajánlatát, hiszen nem volt paripája, még csak daliás sem volt... A királyfi szomorú lett, de a lány még szomorúbb, hiszen bármit megtett volna csakhogy a királyfit mosolyogni lássa. De nem tudott mit tenni, csak nyugtatta, bíztatta és mellé állt minden helyzetben.

Így telt, múlt az idő. Egyszer csak a királyfinak az az ötlete támadt, hogy megkérdezze a lányt, nem-e akar vele lenni. Hát meg is kérdezte. A lány boldog lett. Annyira örült, hogy nem hallotta mikor a királyfi azt mormogta:" Egy kis időre"

Persze, hogy igent mondott a lány. Hálát adott az égnek, hogy esélyt kapott. Kapott egy esélyt boldoggá tenni a királyfit.

Ezután együtt éltek, együtt örültek, együtt nevettek, együtt szomorkodtak. Boldogak voltak. Elmondta a lány, hogy mennyire, de mennyire szereti a fiút, s a fiú is viszonozta a szerelmet. Viszonozta? Az csak hangulati ingadozás... A lány szárnyalt a szerelemben, úszott a felhők között. Nem, dehogy vette észre, hogy a királyfinak nem ő kellett. A királyfi kék szemű királynőt akart, de a lányé világos barna volt.

Egy nap a királyfi küldetést kapott. El kellett utaznia messzi földre. A lány naivan azt hitte semmi nem állhat a szerelmük közé. Mondta a királyfinak induljon csak a dolgára, teljesítse kötelességét, menjen 1, akár 2, 3 évre szívesen megvárja hűségesen. De a királyfinak nem kellett, hogy egy barna szemű lány várjon rá, hanem kék szeműre vágyott, tehát csak annyit mondott: " Szeretlek, de nem fog menni. Ne várj rám!"

Mindezt meghallotta egy bölcs bagoly. Gondolta: "Ejj, még szerencse, hogy ilyen rendes fiú a királyfi. Nem olyan önző, mint a többi és nem hagyta, hogy a lány várjon rá értelmetlenül."

Visszatérve a lányra, kétségbeesetten csak sírni tudott. Csak sírt és sírt. Nem értette, hogy mi a baj. Nem értette, hogy miért nem menne, hiszen szeretik egymást. Azt hitte valamit rosszul csinált. A megtörténtek után is úgy érzi a királyfi a legrendesebb, legőszintébb, legjobb a világon. Nem sejtette, dehogy sejthette, hogy a királyfinak kék szemű lány kell nem barna. 

A buta lány csak várt, csak reménykedett. A falu ritkán látta ezután őt mosolyogni. Mire várt? Ő sem tudta. Miben reménykedett? Ő sem tudta. És egyedül élt tovább, amíg meg nem halt.

Mintha a Jóisten be akarná bizonyítani nekem, hogy bárhogyan is választok az rossz. Vagy nincs rossz döntés hanem minden útnak közös a vége? Egyesek ezt hívják sorsnak, amikor az eredmény ugyanaz csak az odavezető út más. Mi válaszhatjuk meg az útat, ez az élet.

Mit számít az út milyensége, ha időnként ráeszméljük, hogy hát itt pontot raktuk a dolognak, megint egy életszakaszt lezártuk, több bánat ért, mint amenyi öröm...Kell-e ez nekünk?

Persze ez is nézőpont kérdése. Néhai optimista koromban azt mondanám: Ne koncentráljuk a rosszra, inkább a jó emlékeket tartsuk meg. Elvégre ígyis úgyis élnünk kell, miért keserítsük magunkat feleslegesen? Ha tényleg semmi szép nincs, akkor legalább megint tanultuk valamit az élettől, ilyen is kell a jellemfejlődésünkhöz stb. stb. De ez a fajta naiv felfogás egy idő után eltemetődik a sok gondba...

Most képtelen megnyugtatni magamat hiába probálkozom. Mindig ugyanoda jutok vissza. Ugyanazok a gondolatok gyötörnek, ugyanolyan hangulatban találom magam, álörömökkel vegyülve. Ugyanazok a megválaszolatlan kérdések...

Félek, hogy az önkínzásom még sokáig fog tartani és egyedül maradok a boldogtalansággal. Félek, hogy bárhogyan is döntök a továbbiakban, úgy sem lesz benne öröm.

A rossz hangulatom már meghatározza mindennapjaimat, de senki sem tud róla, senki sem veszi észre. Túl jól álcázom magam... Vajon másokat akarom becsapni vagy sajátmagamat?? Félek még egy útelágazáshoz érni...

Ugyanúgy dönteném...ellentmondásokkal teli élet...